Január végén nagy kalandba vágott bele: a harmadik Atacama Expedícióval az Andokba utazott, hogy ott a sivatag és a tundra sajátos összeolvadását vizsgálja. Az ELTE-n végzett Ignéczi Ádám geográfus egy tévés interjú és egy fényképes élménybeszámoló között a Nyúznak is mesélt tapasztalatairól.

– Hogyan érzed magad most, hogy vége az expedíciónak?

– Ilyenkor feltöltődik az ember, csak élményekkel, nem energiával. Fáradt vagyok, de elégedett. Az élményeimet még rendszereznem kell, amiben sokat fog segíteni, hogy van egy csomó képünk, és csomó videót is csináltunk.

– Ugorjunk vissza a kezdetekhez: honnan jutottál el idáig?

– Egy Pest és Szolnok közötti faluból, Farmosról jöttem. Ott is jártam iskolába, utána pedig négyéves gimibe mentem Szolnokra, a Verseghybe. Ott volt egy nagyon szuper földrajz-történelem tanárom, és vele „rámozdultunk” a földrajzra, OKTV, diákolimpia stb. A földrajz mellett fizika fakultációra jártam, úgy éreztem, hogy a reál irányban van több potenciál. Úgyhogy földtudományra jöttem az ELTE-re, többek között azért, mert itt volt a legtöbb szakirány.

Az első év fele körül láttam, hogy a klímaváltozás egy jó „forró” téma, ezzel érdemes foglalkozni. Nekem ennek a földrajzos megközelítése tetszett leginkább, úgyhogy földrajzra szakosodtam. Nagy Balázzsal már az első év alatt „összeakadtam”, és odamentem hozzá, hogy engem érdekelnek az eljegesedett területek, csináljunk egy TDK-t. Olyan jól sikerült ez az anyag, hogy meg lehetett írni angolul, publikálni lehetett, el lehetett vinni egy konferenciára. Utána pedig jött a diplomamunka az egykori kárpáti eljegesedésekről, itt már terepi munkát is végeztem. Az Atacama Expedíció egyébként már 2012-ben elindult, és már hallgató koromban nagyon tetszett.

Aztán a doktoriban szerettem volna valami kurrens dologgal foglalkozni, ami az eljegesedésekhez köthető, és most zajlik, az ember szeme előtt. Ezt elsősorban külföldön lehet, mert Magyarországon nagyon kevesen foglalkoznak eljegesedésekkel. Angliában például nagyon erősek a sarkvidéki kutatások, ezért elkezdtem oda írogatni, hogy „engem ez nagyon érdekelne, nincs valami?” Végül úgy hozta a szerencse, hogy Sheffieldbe kerültem, és ott most Grönlanddal foglalkozom.

0222_16

– Hogyan sikerült bekerülnöd az expedícióba?

– Az expedíció mindig négyfős. Nagy Balázs mint A Földgömb főszerkesztője és mint földrajztudós, a tudományos oldalért felel. Heiling Zsolt, A Földgömb kiadója a szervezésért felel, az anyagi hátteret és a médiamegjelenéseket „trombitálja össze”. A finanszírozás A Földgömb az Expedíciós Kutatásért Alapítványon keresztül megy, magánszemélyek, cégek, szponzorok segítenek pénzzel vagy felszereléssel. Zsolt egyébként villamosmérnök, ami tök jó, mert a helyszínen csomó kütyünk van. Balázzsal ők az állandó tagok, ők irányítják az egészet. Van még kettő hely, mert praktikusan négyen férünk be egy terepjáróba. Ilyen egyszerű dolgok döntik el az egészet. Korábban Mari László és Nemerkényi Zsombor volt a két másik tag, gondolom, Balázsék először őket kérték meg. Most egyikük sem tudott jönni. Nem mindenki tud elszakadni egy hónapra, akár a munkája, akár a családja miatt. Ennél a harmadik expedíciónál mindenképp akartak egy profi fotóst-videóst-operatőrt, aki rögzíti és dokumentálja az egészet, és Kálló Péterre esett a választás.

Eddig mindig három kutató plusz Zsolt alkotta a csapatot, most is kellett volna Balázs mellé még valaki, aki „szakmabeli”, és vágja a tudományos részt. Miután kimentem Angliába, Balázzsal továbbra is együtt dolgoztam, és előző februárban küldött egy e-mailt, hogy elkezdték szervezni a harmadik Ojos-kört, van-e kedvem menni? (Az Atacama-sivatagból kiemelkedő, 6893 méteres Ojos del Salado a Föld legmagasabb vulkánja – a szerk.) Mondtam, hogy hogyne volna! Így kezdődött… Nyugat-Európában nem fogják olyan szigorúan a doktoranduszokat, mint itt, ezért nekem van időm. Arra is, hogy elmenjek, és arra is, hogy utána részt vegyek a cikkírásban. Én viszont korábban nem voltam ilyen magasan, 3500 méter fölé még nem mentem. Ez kicsit lutri volt, nem lehet tudni, hogy az ember tud-e majd alkalmazkodni a magassághoz.

– Ezek szerint nemcsak lelkileg, hanem fizikailag is jól fel kellett készülnöd a „kiruccanásra”.

– Nem kell bonyolult dolgokra gondolni. Tavaly februárban jött az e-mail, hogy egyáltalán lesz, de akkor még se pénz, se semmi. Szeptember-októberre lettek meg a repülőjegyek, én is akkor kezdtem el beszerezni a felszerelésemet. A szponzoroktól kaptunk ezt-azt, például hálózsákot, de egy csomó személyes dolgot, aláöltözetet, bakancsot be kellett szerezni. A fizikai felkészülést tavaly tavasszal kezdtem el, de „csak” futottam, egy héten kétszer-háromszor 5-6 kilométert, hogy az állóképességem rendben legyen. Az, hogy izomzatilag hogyan áll az ember, az majdnem mindegy. Úgyis le fog fogyni, mert egyrészt keveset eszik az ember, másrészt a szervezete nagyon sok kalóriát éget és sok vizet is veszt. Balázsék vádlija mondjuk a felére zsugorodott! Itt egyébként nem volt szükség különösebb hegymászótudásra, mert ez egy trekking-csúcs.

0207_01

 

–Hogyan bírtátok a magaslati levegőt?

– A magasság nagyon sok mindent megnehezített. Gyakorlatilag mindent, mert mindenhez kell oxigén. Az embereken kívül például a generátor és az autó működéséhez is kell oxigén. Azonban 5850 méteren, a legfelső tábor szintjén, ahol a legtöbbet tartózkodtunk, körülbelül 40%-kal kevesebb oxigén van, a csúcson pedig nagyjából a fele. Ez már az a szint, ami tényleg megterheli az ember szervezetét. Ilyenkor étvágytalan, nincs kedve semmihez, leginkább az influenza tüneteihez lehet hasonlítani. Amikor korábban 2-3000 méteren túrázgattam, mindig babos, energiadús kajákat ettem. Fönt szintén ettem ilyeneket, és rosszul lettem tőlük. Valószínűleg nem tudtam megemészteni.

Amikor már akklimatizálódtál, akkor már nem olyan rossz. De az első pár napban zúgott és fájt a fejünk, szédültünk, nem volt erőnk. Végig nagyon lassúak voltunk, és folyamatos légszomjunk volt. A légszomj nyugalmi állapotban is előfordulhat: ül az ember hátradőlve, és minden átmenet nélkül elkezd lihegni. Ez két hét után már rohadt idegesítő, és még idegesítőbb, amikor alvás közben történik.

Nekem később elmúlt a fejfájásom, de továbbra sem volt energiám. Például amikor a meteorológiai energetikai állomást leszereltük, akkor a műszereket beraktuk egy dobozba. A doboz körülbelül 10 kilót nyomott, azt kellett visszavinni a 100-150 méterre levő konténerbe. Az már az utolsó előtti nap volt, addigra már végképp elfáradtam. A 150 métert a 10 kilós dobozzal négy részletben teljesítettem… (nevet)

– Miféle konténer az, amit említettél?

– Több ilyen is van ott a környéken. A ’80-as években 6000 méter körül, az argentin-chilei határon lezuhant egy katonai helikopter, a legfelső konténert annak a mentésére húzták fel. De van egy pici konténer például 5000 méteren, az Atacama-táborban is. Kutatók csak mi voltunk ott, általában hegymászócsoportok járnak arra, akik otthagynak a konténerekben ezt-azt, ami már nem kell nekik. Ennek köszönhető, hogy egyszer megsóztam a teámat. Már éjjel megfőztem, beraktam a termoszba, és reggelre pont olyan hőmérsékletű volt, hogy kellemesen tudtam inni. Azt hittem, hogy amit a hegymászók otthagytak, az cukor, olyan nagy kristályos volt. Hát, tengeri só volt… (nevet)

0205_01

– Sok gondot okozott az extrém időjárás?

– Igen, bár erre jobban fel lehet készülni. Nagy a hőingás, és elég nagy a különbség az árnyék és a napsütéses rész között. Erős és gyors a kisugárzás, tehát ha lemegy a nap, akkor tíz percen belül legalább 5-6°C-ot esik a hőmérséklet. Napközben nem volt kifejezetten hideg, akár 0°C-nál melegebb is lehetett. Sokat számított például, hogy milyen színű ruhában voltunk… Éjjel azért lement -20°C környékére, de vittünk magunkkal mínusz harmincas hálózsákot. Sátorban aludtunk, azt még be is leheltük, úgyhogy ott nem nagyon ment -10°C alá a hőmérséklet. Azon az éjjelen, amikor a leghidegebb volt, szintén beleheltük a sátrat, de nagyon gyorsan ráfagyott. A szél fújta a sátrat, lerázta, és arra ébredtem, hogy szállingózik vissza az arcomra a dér… (nevet)

A szél általában délutánra támad fel, este fúj, és éjjel marad abba. Nagyon száraz a levegő, és ez nagyon megviseli a nyálkahártyákat, az orrot, szájat, torkot eléggé kikészíti, emiatt elment a hangunk. Bereked az ember, nem tud ordibálni, kedve és levegője sincs hozzá, ezért ha fúj egy kis szél, az már pont elég, hogy ne értse a másik ember szavát. A szél által szállított por és a száraz levegő miatt reggel gyakran arra ébredtünk, hogy vérzett az orrunk… A táborunknál, majdnem 6000-en 3%-os relatív páratartalmat is mértünk. Ott szinte érzed, hogy a környezet kiszippantja a vizet a testedből, úgyhogy azt pótolni kell.

– Mire irányultak a kutatásaitok?

– Alapvetően az a cél, hogy megismerjük a permafroszt tulajdonságait azon a környéken. Az Atacama-sivatag, amely a Föld legszárazabb területe, a tengerszinttől majdnem 7000 méterig tart, és a felső részét Puna de Atacamának hívják. Mi azért hívjuk ezt az expedíciót Atacama Expedíciónak, mert a Puna de Atacama vagy a Száraz-Andok neve nem mond sokat Magyarországon, viszont az Atacama-sivatagot mindenki ismeri. Mi annak a legmagasabb részén dolgozunk, tulajdonképpen 4000 méter felett, és azon belül is az 5-6000 méteres zóna a legérdekesebb számunkra. Ez egy száraz, hiperarid, sivatagi környezet, nagyon kevés vízzel. Elképesztően erős a párolgás, amely akár az ezerszerese is lehet a csapadéknak. A felszínen csak néhány sós tó van, amely elsősorban a felszín alól kapja az utánpótlását.

Az 5000 méteres zónától felfelé már van valamennyi csapadék, amely hó formájában hullik. A felszínen jég nincs, csak a hóból kialakult penitenteszek (csonthótűk – a szerk.). A lehullott hó mennyisége nem elég nagy, az olvadás és a szublimáció viszont nagyon erős, így hó hosszabb távon nem tud felhalmozódni a felszínen, azaz gleccserek sem képződhetnek. Itt nagy területek vannak 6000 méter felett, máshol ilyen magasságban már bőven jégfedés van. Itt viszont nem, itt van a legmagasabban a hóhatár a Földön. Egy felszakadozott hóborítást kell elképzelni, amely a szél által a mélyedésekbe hordott hóból áll. Már az elmúlt négy év alatt is látszódott a hó és a penitenteszek mennyiségén, hogy a csapadék mennyisége erősen ingadozó. Tehát a hóolvadék nem megbízható vízforrás egy bánya vagy egy település számára.

Mi van még? Láttunk gleccsernyomokat, morénákat, sőt a felszínen nagyon kis mennyiségben olyan jeget is, amely gleccsermaradvány lehet. Tehát korábban több víz volt ezen a területen, ami arról árulkodik, hogy itt is voltak klímaingadozások. Vettünk pár mintát a morénákból lumineszcens vizsgálatokra, hogy megtudjuk a gleccserek korát.

Az a lényegi kérdés, hogy a felszín alatti jéggel mi a helyzet, mennyi van, milyen magasságnál kezdődik, milyen irányban és sebességgel változik a határa. Az elásott hőmérsékleti adatgyűjtőkkel megállapítható, hogy az adott helyen egyáltalán lehet-e jég. Mintavétellel, leásással és geofizikai mérésekkel pedig látni lehet, hogy az üledék tartalmaz-e vizet. Ezek az adatok sok mindent elárulnak arról, hogy milyen periodicitással történik a fagyás-olvadás, milyen vastag az aktív réteg, és mennyi vizet szolgáltat.

0131_6

 

– Mire lehet majd felhasználni az eredményeiteket?

– Ez egy hosszútávú vizsgálat, 2012 óta zajlik, és minimum 2020-ig tervezzük, ami nyolc év. Már most van négy évnyi adatunk, és abból azért már lehet következtetéseket levonni a most zajló változások irányára és dinamikájára vonatkozóan. Az egyetemi közegből érkezhetnének erre olyan kritikák, hogy negyven év jobb lenne. Persze, hogy jobb lenne, de ha nincs, akkor „abból főzünk, ami van”. És nagyon fontos hozzátenni, hogy más, ilyen jellegű területről nincs négy évnyi adat! Ez az úgynevezett „andoki száraz átlónak” a része, amely egy 1000 kilométeres szakasza az Andoknak, ahonnan szinte semmi adat nincsen, különösen a magasabb régiókból. Meteorológiai állomások sincsenek, csak lent, 3-4000 méteren. Borzasztóan adathiányos terület, tehát gyakorlatilag bármit megmér ott az ember, azzal már pionír. Még geomorfológiai térképek sincsenek, és azt sem tudják pontosan, hogy az Ojos mikor tört ki utoljára.

Itt, az ELTE-n most már hat tanszék kapcsolódott be a munkába. Balázsék már régebben is vettek üledékmintákat, ezeknél vizsgálják, hogy hogyan mozog bennük a víz, mennyit tudnak megtartani. Ez alapvetően azt segít megérteni, hogy a vízforrás hogyan viselkedik.

– Milyen további módszereket alkalmaztatok?

– Idén először végeztünk például geoelektromos méréseket. Ez egy geofizikai feladat, ahol az üledék elektromos ellenállását méri meg az ember, amelyből az üledék egyéb tulajdonságait ismerve lehet következtetni arra, hogy mekkora a víztartalma. Ebből reményeink szerint ki lehet kalkulálni, hogy hol van az alapkőzet, illetve hogy milyen mélyen van a fagyott víz alsó határa.

Szélcsapdákat is kihelyeztünk, hiszen ez egy borzasztóan szeles terület, ami látszik a sziklákon is. Az uralkodó szél felőli oldalukon erős szélmarásformákat lehet látni, a másik oldalukon szinte semmit. Úgyhogy nagyon erős a szél, de erről sincsenek pontos információk olyan magasról. Vannak ott megaripple-k is, amelyek olyanok, mint a homokfodrok, csak sokszorosa a méretük, és nagyon furcsa anyagból vannak. A fodrok egymástól való távolsága 10-15 méter, és több méter magasak is lehetnek. Szintén kérdéses, hogy ezek hogyan képződnek. Milyen erős szelek fújhatnak ott, hogy ilyen formákat tudnak létrehozni?

A Meteorológiai Tanszék segítségével felállítottunk egy meteorológiai energetikai állomást, amely persze mért hőmérsékletet és szelet is, de a legtöbb rácsatlakoztatott műszer azt mérte, hogy milyen globálsugárzás jön, mi verődik vissza, és milyen az energia útja az üledékben. Volt elásva is egy csomó hőmérsékletmérő és nedvességmérő, illetve egy energetikai műszer, amely azt mérte, hogy mennyi energia jött felülről, és mennyi ment tovább. Az olvadás miatt nagyon fontos, hogy most már nemcsak azt látjuk, hogy a víz hogyan tud mozogni az üledékben, hanem azt is, hogy a hőenergia hogyan terjed benne. A hőmérsékletmérésekkel együtt ez már igen komplex képet biztosít.

Fontosak a biológiai vizsgálatok is. A sós tavak tele vannak algával és mikrobiális élettel, ezért az üledékből, a vízből és a biológiai kérgekből is vettünk mintákat. Ezek talán nem annyira izgalmasak, mert ilyesmiket máshol is vizsgáltak már. Viszont 6000 méter környékén és annál magasabban is vannak kis olvadékvíztavak, a legmélyebbek is 1-2 méter mélyek és 100-200 méter szélesek. Ezek hóolvadékból és a permafroszt olvadékvizéből táplálkoznak. Itt van a föld legmagasabb tava is, 6500 méteren, persze nem állandó, de időszakosan jelen van. Van-e ezekben élet? Persze, ahol víz van, ott nagy valószínűséggel van élet is, de ezt sem vizsgálta még senki. Balázsék már két éve is vettek egyszerű mintákat, most pedig már komolyabb mintavevő eszközöket vittünk. Nagyon érdekes, extremofil élőlények, mikroorganizmusok kerültek elő, melyeket most a Mikrobiológiai Tanszéken vizsgálnak. Ennek vannak konzekvenciái a most nagyon divatos asztrobiológiában is, mert az általunk vizsgált területen együtt jelennek meg a sivatag és a tundra jellemzői, és például a Mars is ilyen hely.

0131_1

– Részt fogsz venni a következő expedíció(k)ban is?

– Ez attól is függ, hogy a többiek meg voltak-e elégedve a munkámmal, és azon is múlik, hogy más ráér-e, én ráérek-e, vagy hogy mi lesz akkor az aktuális feladat. Az biztos, hogy most nagyon intenzíven részt fogok venni az utófeldolgozásban. Aztán két év múlva, ha nem is megyek ki, attól még részt vehetek az utómunkálatokban. Jelenleg az Általános és Alkalmazott Földtani Tanszékről, a Meteorológiai Tanszékről, a Mikrobiológiai Tanszékről, a Természetföldrajzi Tanszékről, a Környezet- és Tájföldrajzi Tanszékről, valamint az MTA CSFK Földrajztudományi Intézettől összesen nyolc kutató dolgozik ezeken az ügyeken. Ehhez jön még Zsolt és Péter, akik elsősorban a tudományon kívüli ügyekkel foglalkoznak, illetve én a University of Sheffield-ről.

Bemutattuk a munkát Atacama régió kormányzójának és a kabinetjének is, és ők elvittek minket egy helyi pályázati szervhez, akik főleg tudományos-innovációs dolgokkal foglalkoznak. Azt láttuk, hogy nagyon érdekelné őket a térség hidrogeológiája is. A területünkhöz legközelebbi nagyváros, a százezres Copiapó 4-5 órányira van terepjáróval, ott például a felszín alól szerzik az ivóvizet. Azt azonban nem tudják, hogy az hogyan kerül oda. Ez egy nagyon nagy terület, úgyhogy itt rengeteg mindent lehet még csinálni. A chileiek valószínűleg beszállnának az anyagiakba is, és ebben az esetben térben és a tevékenységeket tekintve is ki lehetne terjeszteni a kutatásainkat.