Budaörsi „maratoni” Napok

Életérzés az örökkévalóságnak

Gondolat és emlékfoszlányok egy átbulizott hétről. Az egyes helyszínek, időpontok és történések a írásomban az elfogyasztott sörök függvényében eltérést mutathatnak a valóságtól (én meg választott szakomtól, mert az előbbi mondatom alapján matekot tanulok).

Minden vasárnap este kezdődött: akkor még úgy véltem nem is lehetne annál jobb dolog, minthogy már a BN2011 nulladik napján ellátogatok a KCSSK-ba, hogy egy sör mellett megtapasztaljam milyen is az utómunkálatok részesévé válni... Akkor persze még csak nem is sejtettem, hogy az este nyolc órás érkezésemmel gyakorlatilag a felkészülés első, maximum második szakaszába csöppenek bele. Ugyanis azt a Keleti Dokkos „szokást”, márminthogy ne siessék el a dolgokat, sajnos a Club ’89-cel történt alkalmi(?) kooperáció és fúzió sem tudta feledtetni.

Ezzel le is lőttem a sztori azon részét, hogy melyik csapat tagjaként és törzsszurkolójaként is izgultam végig e hetet, illetve azt is, hogy vasárnap estére már megvolt a csapatunk neve és jelöltje. Na jó, persze erősen túlzok: csilliom kelléket beszereztek a lányok és srácok, Totó, aki a két klub közös jelöltje volt, már hosszú hetek óta edzette a máját, volt csapatnevünk, pólónk és Facebook csoportunk, sőt, mintha láttam volna egy embert a plakátolásra szánt helyek előtt/alatt/mellett ülni, de persze az is lehet, hogy a portás volt (ti. a vasárnap éjszaka egyik ominózus eseménye az, hogy a klubok egy része kiül a folyosókra a kiszemelt falfelületek alá, hogy azt előre biztosítsa a klubjának).

Gyors puszi/pacsi ment a fél kolinak, majd mit volt mit tenni, belevetettem magam a munkába: kicsiny csapatom tucatnyi tagja épp egy óriásplakátot festett, beálltam hát közéjük én is. Nem mondom, „adta rendesen az ecset”, az elkészült plakátot végül egy tegnapi árverésen 280 000 Forintnál ütötték le a Sotheby’s aukcióján (Tutul barátomat meg elvileg ketten, kint a koli kertjében, de ez szomorú téma, hagyjuk is). Utólag tudtam csak meg a büfékoordinátorunktól, hogy a legtöbben azért mentek a Dokkos büféhez, hogy megcsodálják a szép vonalvezetését a váramnak – nem hazudok, az egy „ismeretlen” lány és az én munkám, bár többen is Picassónak vélték... Nyugodt szívvel tértem haza, vasárnap is megízleltem a BN életérzést.

Másnap már igen korán, este kilenckor a helyszínen voltam. Eleinte úgy terveztem (hah, BN-en tervezni, újabb hiba!), hogy gyorsan felrobogok a harmadikra, majd megyek is le a koncertekre csápolni, de a kezdeti „embertömeget” látva ezen ambícióim alábbhagytak, s kissé elnyújtottuk alapozási fázist. De csak mert Mózes megmondta: „Asszimilálódni kell.” A tetőre mégsem mehetünk, így jobb híján kiültünk a koli erkélyére, majd valamikor tíz óra környékén elkezdtünk leszivárogni. Hosszú az út a Lepényig, ha nem indulunk el időben még lemaradunk a Carbonfoolsról! Elértük, de minek... Sajnos az emberhiány a hangulatra és a zenekar produkciójára is rányomta bélyegét. Nem volt rossz a koncert, de láttunk már száz jobbat... Az este a BN hétfőinek sorában is a gyengébbek közé illett be, ami betudható volt a kolisok fáradtságának (mégiscsak egy hete koreografálnak és barkácsolnak) és a kevés kilátogatónak. Persze azért sikerült bőven éjfél után elhagyni a csatateret.

Ehhez képest a kedd igen erősre sikeredett. Ezen beszámoló írása közben éppen azt a felvételt nézem, amelyiken csak remélni tudom, hogy nem lesz rajta az a jelenet, ahogy Petya Kozsó koncertje alatt vetkőzetett. Bár legalább örökre fentmaradnék a világhálón, mint a netes mémek egyike... Szóval valami, valahol elveszett bennem aznap (azon a pár felesen és sörön kívül), és ezt a hatást csak erősítette az a felfedezés, hogy az esti pörgés alatt a különböző színpadok között szambázva akár háromszor is hallhatjuk ugyanazokat a számokat. Sebaj, nem a zene, hanem a társaság a lényeg, így újra hajnalig verettük. Erre a napra már mindenképpen azt kell mondjam, hogy soha rosszabbat! Ha ez így megy tovább, akkor pénteken ki fogjuk dönteni a koli falát!

Visszatérve a terveimre, a BN hetet megelőzően azt írtam egy beharangozómban, hogy a Yellow Spots szerdai fellépését nagyon várom. Ki sem tudnátok találni, hogy mi történt... Persze, hogy még a koliba sem értem be 11-ig! Koncert nuku, ballagok fel alkalmi vendéglátóimhoz a B-205-be, és mit ad Isten szembetalálkozom a „fél csapattal”. Nagy hirtelen felelevenítjük egyetlen közös élményünket a gödöllői Trafóból (volt ott minden, mi szem-szájnak ingere: Barackca, Fürge, Prosectura és még sorolhatnám), és máris érzem, hogy habár lemaradtam a koncertről, ez a nap is jó lesz. Nem tévedek nagyot, de persze megint nem úgy alakulnak a dolgok, ahogy én reméltem. Asszimilálódás random koliszobákban, majd a Belga három utolsó számára érek le, egyből összefutok Krisztivel, ropjuk három órát, majd mindent hátrahagyva hazamegyünk. Szabadság, szeretem.

Csütörtök, HS7, ergo az tuti, hogy én lent iszom a Dokkban. No persze nem azért, mert valami bajom lenne velük, csak már annyi fesztiválon, koncerten és egyéb helyen láttam őket, hogy már egyáltalán nem érdekelnek. Végre valami úgy történt, ahogy én elterveztem. Sikerült is rendesen formába lendülni Palotaira, akit utoljára az EFOTT-on hallottam élőben. Sikerült a tavalyi produkcióját megismételni: akkor a bulijából reggel hétkor átmentünk előbb egy Red Bull kissátorhoz, majd az ELTE-s standnál fejeződött be a parti fél kilenc magasságában, most pedig ugyanezt a My és Dokk színpad, majd Dokk pincehelyiség háromszögben abszolváltuk. A bevezetőben említett bizonytalansági faktor mellett is biztos, hogy reggel hatkor még Pataki „Sasmadár” Attilától ordítottuk, hogy „de te háromszor nem jöttél eeeeeeeeeeeeeel”. Séró finoman bevérzett torka, és elszakadt hangszálai bizonyítják.

A péntek igen jól indult. Az egy dolog, hogy huszoniksz évvel ezelőtt ezen a napon születtem, de emellett olyan rég nem látott alapemberek is felbukkantak a koliban, akikről tudomásom sem volt, hogy egyáltalán még léteznek. Sajnos felsorolni bizonyos szerkesztői karakterlimitek miatt nincs most lehetőségem, így a lényegre szorítkozom: az, hogy szokás szerint ingyenes volt a péntek, az, hogy már mindenki rá volt izgulva a Gálára, és hogy mindenki egy utolsó nagy hajrával le akarta zárni a hetet már önmagában is megcsinálta a hangulatot. Hab a tortán, hogy minden csapat dobogós lett (ezúton is gratulálok a My Klubnak sorozatban 4. győzelméhez). Óriási arconpörgés lett az egész hetet lezáró nap vége.

Vagyis rosszul mondom, mert nem lett vége! A szombati nap a szokásos BN afterpartik és aftersütögetések ideje a kertben, amit idén a szél elfújt. Sebaj, legalább volt időnk Nándi és Tutul számos élményét meghallgatni kórházakról és különböző távoli utazásokról az éppen bontás alatt lévő színpadok mellett (amelyekben végül mi is vért izzadva résztvettünk (gyk. hatan kivittünk négy kisebb színpadelemet három perc alatt)). A több órás délutáni tömény röhögést egy gyors bevásárlókörúttal zártuk, hogy felkészüljünk az utolsó utáni éjszakára...

Még ha szigorúan is nézem péntekig bezárólag az idei BN-t, akkor is azt kell mondjam, hogy volt négy nagyon jó nap, meg egy gyengébb hétfő. És ha ehhez még hozzátesszük azt a záró-zárónapot, amikoris a My klubhelységben indítottuk az estét, majd a Club ’89-ben Guitar Heróztunk pár órát, s reggel hatkor még főzőcskéztünk, nem tudok mást mondani: újabb felejthetetlen élményekkel gazdagodtunk a 2011-es Budaörsi Napokon. Köszönjük a szervezőknek, az igazgató úrnak, a kollégistáknak, a kluboknak és a fellépőknek, és nem utolsó sorban mindenkinek aki itt volt! Együtt újra összehoztunk egy felejthetetlen hetet.

Pene