A Hóhérokat az ír származású Martin McDonagh drámái között a kevésbé sikerültek közé sorolja az irodalomkritika. Valójában az eredeti szöveg ismerete nélkül ezt aligha ítélhetjük meg, ám Morcsányi Géza fordításának nyelvi bravúrossága valószínűleg sok hiányosságot elfed, nem is beszélve a színészi játékról.

Erős felütéssel, egy akasztással kezdődik a darab. Ráadásul hiába a bírói döntés, valami mégsincs rendben a kivégzés körül… Talán mégsem az a bűnös, akit elítéltek?

1965-ben járunk, évekkel fenti esemény után. Angliában eltörlik a halálbüntetést. A helyszín pedig Harry Wade, az egykori londoni hóhér kocsmája. Talán nekünk is eszünkbe jutnának a kérdések, amelyeket a kocsmába érkező újságíró tesz föl: Mi a véleménye Mr. Wade-nek a törvényi változásról? Mit gondol általában a halálbüntetséről? Hány embert végzett ki pályafutása alatt? Volt-e, akit tévesen ítéltek el…? Aki azonban hosszas moralizálásra, erkölcsi és filozófiai magaslatokra számít, csalódni fog. Az újságíró kérdései látszólag elmerülnek az apró hétköznapi csetepaték, humoros jelenetek és a barnasör folyamában. Csak akkor fordulnak komolyabbra a dolgok, amikor a kocsmáros kamasz lánya eltűnik.

Gothár Péter rendezése korántsem tökéletes, de képes arra, hogy mindvégig fenntartsa a néző figyelmét, és jelenetről jelenetre fokozza a feszültséget, miközben a felszínen egy harsány komédia zajlik. Nem lehet szó nélkül hagyni a színészi teljesítményeket, bár nehéz egy-egy szereplőt kiemelni – már csak azért is, mert a külön-külön túlzó, elrajzolt karikatúrának tűnő karaktereknek mindegyikének megvan a helye a dráma zárt világán belül. Ritka az olyan előadás, ahol a gyenge láncszemekre is nehéz rámutatni, a Hóhérok azonban  ilyen.

A színészeken múlik tehát a siker, Gothár Péter rendezése ehhez csak a hátteret biztosítja, ami bár jól működik, nem mondható sem különlegesnek, sem hibátlannak.

Aki egy egész estényi nevetésre, áradó feketehumorra és egy kis izgalomra vágyik, annak jó szívvel tudom ajánlani a Hóhérokat. És a szórakozás mellett talán egy erkölcsi dilemmát is elviszünk magunkkal útravalónak – válaszokat a színház ebben az esetben nem ad helyettünk.