Idén már harmadik alkalommal vettem részt a Titanic filmfesztiválon a Nyúz képviseletében, ezzel pedig 13-ra emeltem a fesztiválsorozatban látott filmjeim számát. A tavalyival ellentétben azonban idén nem egyedül vettem részt a vetítéseken: társam a bajban Resch Bori volt, akivel közösen, de külön-külön is néztünk filmeket.

Ennek örömére ezt a cikket is ketten hoztuk össze, és mivel most nem kötnek bennünket a print megjelenés korlátai, maratoni hosszúságúra sikeredett (brace yourselves). Először a látott filmeken mennénk végig, majd a cikk végén olvashatjátok Bori véleményét a fesztiválról. Az enyémet már többször megfogalmaztam az elmúlt két évben, így ide csak annyit írnék: ha kiszabadulnál a hétköznapokból, menj el moziba. Ha kiszabadulnál a hétköznapok mozijából, vegyél részt a Titanic filmfesztiválon.


The VVitch

Hát, hol is kezdjem. Amikor végigböngésztem a programot, egyből megakadt a szemem ezen a filmen. Horror a Titanicon? Ezt látni kell.

Valószínűleg többen is így gondolkodtak, ugyanis az elmúlt két évben még nem láttam ekkora tömeget egy film előtt sem. Mivel újságíróként a nagy érdeklődésre való tekintettel nem adtak ki nekünk jegyeket, csak a vetítés hivatalos kezdési időpontja után mehettünk be karszalaggal, és foglalhattuk el az üresen maradt helyeket. Nekem ez a második sor szélén sikerült.

Fenemód örültem a szerencsémnek, és egyre izgatottabban vártam az előadást. Pedig nem igazán PHnL9yfIgPlHqw_1_lrajongok a horrorért mint műfajért. Ez főleg annak köszönhető, hogy nem nagyon szoktam izgalmas, ötletes, eredeti történettel találkozni, leginkább csak üres ijesztgetés vagy véres trancsír fogad egy-egy alkalommal, amikor elindítok egy ilyen filmet. Azonban, mivel a filmfesztivál programjában nem agyatlan filmekhez szoktam, úgy gondoltam, ezúttal valami különlegesben lesz részem. Hát, nem tévedtem.

De térjünk vissza ahhoz a pillanathoz, hogy lehuppantam a második sorban, és szinte abban a pillanatban csökkenni kezdett a fényerő a teremben. A vetítés előtt bemondták, hogy eredeti nyelven (angolul), felirat nélkül, hangalámondással (fejhallgatóból, igény szerint) vetítik a filmet. Annyi baj legyen, bár nem vagyok perfekt angol, azért egy film eredeti hanggal még sosem okozott problémát, nem kell nekem tolmács…

Pár perc után már kezdtem kicsit kényelmetlenül érezni magam. A film az 1600-as években játszódik, és az angolja is olyan. A férfi főszereplő ráadásul valami hihetetlen torokhangon kommunikál, a kiejtésük pedig… hát, az nem kifejezés, hogy hagyott némi kívánnivalót maga után. Ehhez még jött a különleges szóhasználat és a régies szerkezetek: az olyan szavak kihallása is komoly koncentrációt igényelt, mint a „stop it” vagy a „daughter”. Na, ennyit az angoltudásomról.

Reméltem, hogy pár perc után azért jobban bele tudom élni magam a helyzetbe, azonban ez nem igazán valósult meg: szinte végig csak minden harmadik mondatot értettem meg rendesen, köztük pedig a felismert szavakból és a képekből próbáltam összerakni a történetet. Mivel így a filmélmény nyilvánvalóan sérült, nem tudok egészen pontosan arról nyilatkozni, hogy hogyan is értékelném a történetet. Persze azért hülye nem vagyok, összeraktam a sztorit, de biztos vagyok benne, hogy a számomra ködös párbeszédek adják a savát-borsát, ugyanis a képi világ engem inkább zavart, mint borzongatott (hihetetlenül sötét minden – bár ez elég jól érzékeltette, hogy milyen lehetett akkoriban élni egy olyan erdőben, ahol borult időben nappal is csak gyertyákkal lehetett valami világosságot teremteni a sötét, lehangoló házban), a zene és a hanghatások pedig – bár illettek a filmhez – nem igazán ragadtak meg, sőt szerintem sokszor feleslegesen hangosak voltak.

A történetről nem lehet sokat mondani: egy családot valamiért száműznek (igen, hiányos angoltudás), akik ezután maguk próbálnak meg boldogulni az erdőben. Egy nap a legfiatalabb gyermek rejtélyes módon eltűnik, a termés beteges, a vadászatok nem járnak szerencsével, ezek a csapások kikezdik a család összetartását. Később további megmagyarázhatatlan jelenségek követik egymást, míg végül… na igen, erről nem lehet spoiler nélkül írni.

Összefoglalásként azt mondanám, hogy senkinek nem ajánlom bátran ezt a filmet, nem igazán trancsírozós, én ijesztőnek sem mondanám, ugyanakkor az tény, hogy bizonyos jelenetek nagyon erősek mind lelkileg, mind vizuálisan, tehát az biztos, hogy nem egy könnyed vasárnap délelőtti matiné. Ugyanakkor biztos vagyok benne, hogy akit nem riaszt el a lelki és vizuális terror, annak (megfelelő angoltudással vagy egy jó magyar felirattal) érdekes is lehet a film – mert valljuk be, úgy sem unatkoztam, hogy időnként tényleg úgy éreztem magam, mint amikor gyerekkoromban nulla angoltudással néztem az angol Cartoon Networkön a rajzfilmsorozatokat. Sőt…

Ákos

The VVitch – A New England Folktale (amerikai-angol-kanadai-brazil misztikus horror, 92 perc, 2015)
Rendező: Robert Eggers
Szereplők: Anya Taylor Joy (Thomasin), Ralph Ineson (William), Kate Dickie (Katherine), Harvey Scrimshaw (Caleb)
Pontszám: 6/10


A bérgyilkosság

Szerencsére sikerült kihevernem a sokkot, hogy egy angol nyelvű filmből alig értettem valamit, és másnap már újult erővel és lelkesedéssel ültem be (ezúttal Borival együtt) a következő filmre a fesztiválon, vagyis A bérgyilkosságra.

Szeretném leszögezni, hogy az eddig látott Titanicos filmjeim kivétel nélkül hagyták, hogy a néző szépen belemerüljön a világukba, elkezdődtek, szóltak valamiről, végük lett, én pedig ott ültem a feliratok alatt, és pörgött az agyam, hogy hú, wow, ez igen.

Na ez a koreai film nem ilyen volt. Még jóformán fel sem fogtam, hogy elkezdődött a film (egy letöltés (1)beszélgetésbe csöppentünk), már lőttek és hullottak is a szereplők, és a történet ezután sem lassított igazán – ami nem kis teljesítmény egy közel két és fél órás filmtől. A sztorit itt is nehéz spoilerek nélkül felvázolni, legyen elég annyi, hogy 1933-ban járunk (legalábbis a játékidő legnagyobb részében), a Koreaiak pedig a függetlenségükért harcolva bérgyilkosokat küldenek, hogy öljenek meg egy árulót és egy japán főmuftit. Természetesen a dolgok nem mennek terv szerint, hitszegés és váratlan szövetségesek egyaránt felbukkannak a történetben, és bár igazán váratlannak egyik csavart sem nevezném, egyszer sem volt olyan érzésem, hogy valami klisés vagy oda nem illő lenne.

A film humora is remek, bár nagyrészt 1-2 szereplőhöz köthetők a poénok: megvannak a „vicces figurák”, viszont több alkalommal is felnevetett a terem, szóval valószínűleg nem csak én vélem úgy, hogy ez a része is remekül működött az alkotásnak.

Persze azért ez a vetítés sem múlt el nehézségek nélkül. Az első napon nyelvi nehézségeim voltak, itt pedig vizuálisan nem tudtam megkülönböztetni egyik koreait a másik japántól (és fordítva, meg különben is, és egyáltalán), leginkább voltak bajszos, bajusz nélküli, öreg, fiatal, és női szereplők. Na jó, nőből is volt öreg, meg fiatal. Az összesen hat. Sajnos a vásznon hatnál több szereplő fordult meg, akiket a fent megfogalmazott skatulyázás alapján nehéz volt szétválogatni (ráadásul a nevek sem sokat segítettek), de ez legyen a legnagyobb probléma. Ettől függetlenül a film sodró, feszültséggel teli, izgalmas és – mint már említettem – humoros is volt, szóval egy szavam sem lehet.

Beszéljünk egy kicsit a díszletekről és a képi megvalósításról is: A bérgyilkosságnak ezen a téren sincs szégyellnivalója. A nyitó képsorok során egyből a Titanic (most a filmről van szó, tudjátok, a DiCapriós) belső díszítése ugrott be, és már csak mosolyogtam, amikor kiírták, hogy 1911-ben járunk. A díszletek gyönyörűek voltak, a kinti jelenetek is szépen lettek fotózva, ebből az irányból nem lehet belekötni a filmbe. Sőt, én másik irányból sem tudok, és bár mint az elején említettem, ez nagyon más élményt nyújtott, mint az eddig látottak, azért ott van a top 3 titanicos vetítésem között. Mindenkinek ajánlom!

Ákos

still-of-ji-hyun-jun,-duek-mun-choi-and-jin-woong-jo-in-assassination-(2015)-large-picture

A fesztiválon levetítendő filmek listájából valamilyen algoritmus szerint kiválasztottam azokat, amiket majd meg szeretnék nézni. A bérgyilkosság volt nekem a legelső Titanic-élményem. Már nem is emlékeztem, hogy a sok feljegyzett közül ez melyik lesz, és sokkolt a tény, hogy ez egy koreai film, eredeti hanggal. Ázsiaiak? Azok olyan furák, nem? Sajnos ez villant be. Meg hát igen, nem igazán beszélem ezt a nyelvet társalgási szinten. Bocsánat, helyesbítek, koreai és helyenként japán volt. Így mindjárt másabb… Aztán kiderült, hogy azért angol felirat van, azt meg ugye könnyebb követni, mint a színészek bajsza alatt elmormolt angol szavakat. Minden aggodalmam ellenére azt kell, hogy mondjam, ez a film óriási volt! Nekem is rendkívüli módon tetszett, akárcsak Ákosnak! Számomra szintén problémás volt a szereplők felismerése (bevallom, kb. 1 óra eltelt, mire rájöttem, hogy akit én egy embernek hittem, az két teljesen különböző karakter…), de így is nagyon jó élmény volt. A gyönyörű díszleteken nekem is megakadt a szemem, a vicceken nevettem, a romantikus szálnak drukkoltam, hogy bontakozzon ki, a rengeteg akciónál meg izgultam a főhősökért.

Bori

암살 [Amsal – Assassination] (koreai történelmi dráma, thriller, 140 perc, 2015)
Rendező: Dong-hoon Choi
Szereplők: Ji-hyun Jun (An Ok-yun), Jung-woo Ha (Hawaii Pistol), Jung-jae Lee (Yeom Seok-jin), Hong-Fa Kim (Kim Goo), Byeong-eun Park (Kawaguchi)
Pontszám: 9/10


A nevem Emily

Sajnos ezzel a filmmel kapcsolatban tragikusan alakult a napom, mert muszáj volt hamarabb elmennem, mielőtt még véget ért volna. Gyakorlatilag megerőszakoltam az élményt, sárba tiportam és meggyaláztam három generációra előre. Azért is sajnálom ennyire, mert tényleg érdekes és jó, szóval ezt ne próbáljátok ki otthon!

A történet értelemszerűen Emilyről szól, aki nevelőszülőkhöz kerül, miután édesanyja meghal és my-name-is-emily_poster-1243x932édesapját elmegyógyintézetbe zárják. Nem csoda, hogy ezek után szegény lánynak sem a tipikus „jajj, de cukcsi telcsid van” hangulatban telnek a napjai a gimnáziumban. Kicsit különc, kegyetlenül őszinte és próbálja tartani a távolságot másoktól, ennek ellenére Arden, az egyik (nagyon helyes) fiú osztálytársa elsőfokon szerelembe esik, mikor meglátja őt, és proaktívan próbál közeledni hozzá. Elég vicces jelenetek alakultak ki Arden bénázásai és a lány ezekre való deviáns reagálása miatt. A kaland akkor indul el, mikor Emily születésnapjára nem kapja meg a szokásos köszöntő levelet Apukájától. Nagy bajt sejt, ezért elhatározza, hogy elindul utánajárni a dolognak. Megkéri Ardent, hogy tartson vele, aki pedig állapotából adódóan (menthetetlenül elvarázsolódott a lánytól) nem tud nemet mondani.

Bori

A történet nagy részét Bori le is írta, és bár én végig láttam a filmet, ehhez mást nem is nagyon szeretnék hozzátenni (de ezt már megszokhattátok tőlem). A film nekem is nagyon tetszett (ez van, sajnos nem tudtunk beülni olyan filmre, ami egyikünknek bejött, a másiknak pedig nem, pedig abból lett volna igazán érdekes, véleményütköztetős cikk), számomra ez az igazi filmfesztiválos élmény: lassú, elgondolkodtató, és gyönyörűen van fényképezve.

A főszereplőt vicces volt ismét különc szerepben látni, és bár a film teljesen más hangulatú, részben ennek köszönhetően számomra nem tudta levetkőzni a Harry Potter-filmek Luna Lovegoodját. De tényleg, ha a valóságban kéne elképzelnem Lunát, mágia nélkül valahogy így sikerülne… igen, Emilyből hiányzik az a szelíd beletörődés, az ő karaktere sokkal érzelemgazdagabb, de talán emiatt még hangsúlyosabb az, hogy mennyire megváltoztat(hat)ja az ember személyiségét egy gyerekkorban átélt súlyos trauma.

12364494

A film egyébként lassúsága ellenére egyáltalán nem unalmas, és az elgondolkodtatás mellett egyértelműen szórakoztat is. Akárcsak A bérgyilkosságban, ebben is remekül elhelyezett poénok oldják a feszültséget, amelyek egyáltalán nem tűnnek mesterkéltnek. A színészi játék szerintem kifogástalan volt, a fényképezésre sem lehet panaszom, és a film lezárása is igen hangulatos (bár nem nyújt semmi meglepőt ahhoz képest, mint amire az ember számít), kerek egész lesz tőle a történet, így hatványozottan sajnálom Borit, hogy lemaradt róla. Ha tehetitek, mindenképp nézzétek meg – elejétől a végéig.

Ákos

My name is Emily (ír dráma, 100 perc, 2015)
Rendező: Simon Fitzmaurice
Szereplők: Evanna Lynch (Emily), Michael Smiley (Robert), George Webster (Arden), Deirdre Mullins (Emily’s mother)
Pontszám: 8/10


A trón

Igen, idén láttam életem első koreai filmjét, és néhány napon belül 200%-ra növeltem a mennyiséget. Gondoltam, ha A bérgyilkosság tetszett, akkor van esély arra is, hogy A trón sem lesz rossz. Végül nem tévedtem.

Bár már a műfajból látszik, hogy ezúttal teljesen más stílusú filmre ülök be, ez egyáltalán nem zavart… aletöltés (2) humornak szinte szikráját sem lehet felfedezni az alkotásban, végig nyomasztó és nagyon, nagyon (de nagyon) szomorú. A spilieresség kérdéses, hiszen a film megtörtént eseményeket dolgoz fel, de feltételezem, hogy a kedves olvasók nincsenek teljesen képben a koreai történelemmel, így bár mondjuk a Titanic (megint a DiCapriós) esetében nem nagy meglepetés, hogy a hajó el fog süllyedni, itt nem szívesen lőném le a film végét.

A történet a XVIII. században játszódik, és Sado herceg életútját mutatja be. A kultúra itt is folyik le a vászonról, és európai szemmel nézve szerintem csodálatos az a világ, sőt számunkra (számomra) szinte elképzelhetetlen. De vissza a történethez: a herceget kisgyermek korától uralkodásra nevelték, ám ahogy egyre idősebb lesz, egyre kevésbé kötik le a tanulmányai, így egyre komolyabb csalódásokat okoz szigorú apjának.

A film gyakorlatilag erre az apa-fiú, és még néhány további kapcsolatra épül. Mivel nem vagyok jártas a koreai szokásokban, nekem teljesen nem volt tiszta, hogy a herceg édesanyja miért nem a királynő, ki kicsoda az udvarban, és hogyan működik a kormányzás, valamint elég furcsa volt látni, hogy gyakorlatilag a herceg tipegő korában lezavarták az esküvőt, és onnantól férj és feleség együtt nőtt föl. Na, tegye fel a kezét, aki el tudja képzelni, hogy már hároméves korában van férje/felesége!

A megvalósításra itt sem lehetett panasz: azon jelenetek monumentálisak, melyeknek elképesztőnek kell lenniük, másokból sugárzik a klausztrofóbia, ahol arra van szükség. A zene remek volt, nagyon illett a hangulathoz, és a történet – bár lassan csordogált – egyáltalán nem volt unalmas. Ez mondjuk részben annak is köszönhető szerintem, hogy egymást váltották a visszaemlékezések és a „jelen”, érintve az összes fontosabb eseményt, amely a kialakult helyzethez vezetett.

Összességében elmondható, hogy különleges filmélményben volt részem, így akit nem riaszt el a történelmi téma, annak mindenképp érdemes lenne belevágnia. A történelemóra mellett nagyon hangúlyosak az emberi érzelmek, ezt mi sem bizonyítja jobban, hogy talán még egy film stáblistája alatt sem hallottam annyi szipogást a teremben, mint azon a csütörtök estén. És ezúttal elenyésző volt azoknak a száma is, akik még a fények felkapcsolódása előtt kibotladoztak a vetítésről…

Ákos

사도 [Sado – The throne] (koreai történelmi dráma, 125 perc, 2015)
Rendező: Joon-ik Lee
Szereplők: Kang-ho Song (King Yeongjo), Ah In Yoo (Crown Prince Sado), Geun-young Moon (Lady Hyegyeong), Hae-suk Kim (Queen Inwon)
Pontszám: 7/10


Bone Tomahawk

Nem szeretek ijesztő, nyomasztó filmeket nézni, főleg nem késő este, kiváltképpen nem egyedül. Na, ezeknek mind szembementem, mikor részt vettem a Bone Tomahawk vetítésén. A filmet eredeti nyelven, Bone_Tomahawk-156276528-largeangolul mutatták be, a vásznat pedig jó közelről néztem, úgyhogy semmilyen gusztustalan részletet sem tudtam figyelmen kívül hagyni. Micsoda szerencse… Jó, azért annyira nem volt borzalmas, de lány vagyok, szóval megengedhetem magamnak a fintorgást. Kicsit a jó zsaru-rossz zsaru játszmához tudnám hasonlítani. Az első jelenet erősen szította az alaphangulatot, földön fekvő emberek torokvágásával. A hangaláfestés is elég élethűre sikerült, nem mintha sokszor hallottam volna ilyet, de én elhittem, hogy ilyennek kell lennie. Aztán sok-sok perc nyugalom következett. A tipikus western kisváros kocsmával és seriffel. Majd megint izgalom és vér. Aztán sok-sok hosszú perc nyugalom. Kaland, egy kis halál, majd vontatott séta. Ezeket követően a végén extradurva véres jelenet, pár perc nyugalom és a katarzisélmény. Röviden így foglalnám össze dióhéjban ezt a 133 perces vizuális és audió élményt. A történet kicsit konkrétabban: főszereplőink, a Bright Hope nevű kisváros négy bátor férfiúja megmentő hadjáratra indulnak, miután egyikük feleségét és egy idegent elraboltak éjjel ismeretlen tettesek. A nyomokból arra következtettek, hogy egy vad indián törzs tagjai lehettek az elkövetők. Veszélyes útjukat több akadály is keresztezi, többek között a kétségbeesett férj törött lába, ami okozta fájdalom rendkívül megnehezítette minden egyes mozdulatát. Már az induláskor sejtettem, hogy ennek így nem lesz jó vége, nagyon baljós ilyen állapotban részt venni egy ilyen vállalkozásban. Végül kicsit másképpen alakult a történet az ő számára, mint ahogy számítottam volna, de ez egyértelmű izgalomfaktort adott a sztorinak. Ja, és a lényeg, amitől még nagyobb a feszültség, hogy nem mellesleg az emberrablók kannibálok…

btjpg-9a1796_1280w

Jó volt megnézni a filmet, mert ilyen stílusút magamtól ritkán nézek meg, de remek alkalom volt a palettát színesíteni, ráadásul érdekesnek is találtam. A színészi játékkal is tökéletesen elégedett voltam, a szabadtéri felvételek is igen szépek voltak. Egy kis negatív kritika, hogy a beltéri jeleneteknél a díszlet nekem kicsit szegényesnek tűnt, olyan érzésem volt, mintha csak a falhoz húztak volna néhány szekrényt, meg a szoba közepére dobtak egy asztalt, hogy azért ne legyen teljesen üres. De a kellékek hitelesek voltak, csak szerintem lehetett volna kicsit több. A legvégén megvolt a teljes feloldás élménye, viszont bennem nagyon sok kérdést vetett fel. Mégis miért pont onnan és pont azokat az embereket rabolták el? Miért merészkedtek olyan messzire az indiánok? Miért indul el valaki megmentő útra, ha el van törve a lába és pokolian fáj neki? És az emberek miért eszik meg az embereket? De, mint ahogy azt már ezerszer megírtam, pont akkor jó egy film, ha nem felejtem el rögtön. Plusz jó tanács azoknak, akik megnézik: előtte vacsorázzatok, utána nem biztos, hogy lesz kedvetek enni.

Bori

Bone Tomahawk (amerikai western, 133 perc, 2015)
Rendező: S. Craig Zahler
Szereplők: Kurt Russel (Franklin Hunt sheriff), Patrick Wilson (Atrhur O’Dwyer), Lili Simmons (Samantha O’Dwyer)
Pontszám: 7/10


Lezárásként annyit szeretnék még hozzáfűzni, hogy nekem ez volt az első titanicos élményem, és izgatott is voltam, mert még az Uránia filmszínházban sem voltam előtte. Kívülről már számtalanszor megcsodáltam, mindig is nagyon tetszett a „csipkés” kinézete. Belülről is igazán impozáns látvány, nekem olyan érzés volt egy kicsit, mintha egy dúsan díszített szerb ortodox templomi oltár terve alapján készült volna. Mivel alapból egy színház a helyszín, így nem az a tipikus popcornillattal átitatott hangulat fogadott, de ez így volt jó.

Előre kellett regisztrálni, utána kaptunk karszalagot, amit a fesztivál ideje alatt magunkon kellett hagyni, és azt felmutatva tudtunk részt venni a vetítéseken. Tulajdonképpen ez a rendszer megkímélt a mostanában többször hallott, kicsit lesajnáló mondattól a pénztárnál: Csak egy darab jegy lesz? Kicsit tartottam attól, hogy már-már túlságosan „művészi” lesz a hangulat, a vetítések, mert nem a tipikus kasszasiker filmekre épül a fesztivál, de már rögtön az első film szétoszlatott minden aggodalmat. Nagyon elégedett voltam a felhozatallal, és ha lesz rá lehetőségem, jövőre is felszállok a Titanicra.

Bori


A Titanic margójára: Experimenter

A kínálatban a fenti cím is benne volt, de mivel az Urániában nem játszották (nekünk pedig csak oda voltexperimenterposter „szabad” bejárásunk), ezt a filmet kihagytuk. Azonban manapság nem csak moziban lehet filmeket nézni, így volt szerencsém ezt a művet is megtekinteni, és úgy gondoltam, írok róla pár sort.

A történet alapját képező kísérletet valószínűleg a legtöbben ismerik: A hatvanas években zajlott kísérletek során azt vizsgálták, hogy mennyire engedelmeskednek az emberek olyan utasításoknak, amelyek következményeivel bántanak másokat. Az alanyok úgy tudták, hogy a másik szobában ülő „tanulók” minden rossz válasz után egyre nagyobb elektrosokkot kapnak. Az eredmények ellentétesek voltak a várttal: az emberek kétharmada elment a halálos mértékű áramütésig, amikor a kísérletvezető biztosította őket arról, hogy a felelősség nem az övék, és hogy ez a feladatuk. A fennmaradó egyharmad java részének voltak fenntartásai, de csak igazán kis százalékuk állt ki azért, hogy ő nem fogja bántani a másik szobában lévő embert, hiába ez a feladat.

Experimenter02

A kísérletet 2008-ban megismételték, hasonló eredménnyel. 2010-ben egy francia reality keretei között szintén kipróbálták a formátumot, és ebben az esetben is ugyanazt tapasztalták a kutatók. A film a kutatást vezető professzor életét mutatja be, de önmagában nem sokat nyújt a probléma bemutatásán túl: miért van az, hogy az ember ilyen kegyetlen dolgokra képes, hogy ilyen könnyen átadja a felelősséget a tetteiért? „Csak parancsot teljesítettem…

Ákos

Experimenter (amerikai életrajzi dráma, 98 perc, 2015)
Rendező: Michael Almereyda
Szereplők: Peter Sarsgaard (Stanley Milgram), Winona Ryder (Alexandra ‘Sasha’ Milgram), Minnie (Elephant in the Room), Kellan Lutz (William Shatner)
Pontszám: 6/10