Mindig is érdekelt a repülőterek vibráló, különleges világa? A folyamatos pörgés, és a repülés biztonsága mögött álló trükkök és folyamatok titkai? Egy utasbiztonsági ellenőr feladata nagyon felelősségteljes. Nem szabad visszariadni az ezzel járó komoly szabályozásoktól, és gyorsan kell alkalmazkodni a nemzetközi munkakörnyezetben. Ők a felelősek azért, hogy mind az utasok, mind a repülőgépek személyzete, mind a csomagok teljes mértékben át legyenek vizsgálva, megakadályozva az esetleges támadások lehetőségét. Mikor megláttam az álláslehetőséget erre a pozícióra az interneten, nagyon lelkes lettem. Gyerekkorom óta vonzott a repülés világa, ezért is jelentkeztem boldogan a meghirdetett munkára.
Budapest repülőtere, a Liszt Ferenc Nemzetközi Repülőtér a tavalyi év során több, mint 11 milliós utasforgalmat regisztrált, vagyis egy év alatt több ember fordult meg a repülőtéren, mint Magyarország teljes lakossága!
A munka jelentkezéséhez beadtam minden szükséges iratot: alapszintű elvárás az érettségi, illetve az angol nyelv mélyebb szintű ismerete. Az iratok elküldése után, szokás szerűen volt egy pár nap várakozási idő. Csak reménykedni tudtam, hogy leszek annyira szerencsés, hogy átjutok az első szitán. Pár nappal később megkönnyebbülten láttam, hogy jelentkezésemet elfogadták, és behívtak interjúra. Maga az interjú egy körülbelül két órás beszélgetéssel kezdődött, magyar, illetve angol nyelven. Viszonylag kötetlen volt, viszont teljesen megfelelő arra, hogy felmérjék az ember nyelvi szintjét, és kommunikációs képességeit. Az interjú után mindenkinek adtak egy tesztet, amit ki kellett töltenünk. Ez egy logikai teszt volt, különböző feladattípusokkal. Azok, akik elérték a megadott szintet, sikeresen mehettek a képzésre, ami egy pár hetes procedúra volt, ahol nem csak a munkánkhoz kapcsolódó eszközök működését, és eljárási módokat tanították meg, hanem az egész repülőtér felépítését, továbbá különböző munka- és jogszabályokat. Végül egy vizsgát kellett letenni, amelyet ha az ember sikeresen elvégzett, akkor nyílt útja lehetett a repülőtér pörgős csapatába.

A munkavégzés helye a budapesti repülőtér 2A és 2B terminálján belül történik. Aki már életében valaha is utazott repülővel, az tudhatja, hogy a poggyászfeladás után érkezünk meg az utasbiztonsági ellenőrzőponthoz, ahol mi a munkánkat végezzük. Aki még nem utazott repülővel, annak röviden ezt úgy tudnám összefoglalni, hogy az alsóneműk, pólók és nadrágok kivételével mindentől megválunk és tálcákba helyezünk, hogy röntgengépek segítségével átvilágítsuk őket. A rendszer képes külön elemezni a folyadékokat, illetve a nagyobb elektronikus eszközöket is, így ezeket külön ki kell vennünk csomagunkból. Ezt elvégezve, minden utasnak át kell haladnia a fémdetektor kapun (kivéve a várandós, illetve szívritmus-szabályozóval (pacemakerrel) rendelkező embereknek). Ha itt a rendszer nem jelzett az áthaladásunkkor, akkor más teendőnk nincs is, mint összepakolni a cuccainkat, és élvezni a repteren töltött maradék időt.
Maga a munka nem is tűnik annyira bonyolultnak igaz?  Pedig ez a munka nagyon is megterhelő tud lenni. Folyamatosan koncentrálni kell, egy pillanatra sem lankadhat a figyelmünk, hiszen ha valamilyen hibát ejtünk, és ez légi balesethez vezet, a kamerák alapján nagyon hamar visszakeresik a felelős embereket. A munkánkat éppen ezért is komolyan kell vennünk, és mindig a maximumot nyújtani. Viszont hozzátenném, habár az adott munkakör „monoton”, még sincsen két egyforma nap. A teljesség igénye nélkül kiemelnék pár történetet. 2016 nyarán kezdtem el ott dolgozni, a nyári szezon közepén: az igazi mélyvíz. Az elején még minden furcsa volt. Nem meglepő, hogy egy ekkora utasforgalmat produkáló repülőtéren sok külföldi ember fordul meg, és viszonylag sok közülük nem beszéli az angol nyelvet, vagy csak nagyon nehezen. Így számukra a legegyszerűbb angolt kell használni, vagy ha az is sok, akkor áttérni az activity-re. Természetesen a magyar emberek is tudnak érdekes helyzeteket produkálni.
Már a legelső héten értek váratlan helyzetek, például amikor egy kedves, idős magyar hölgy jött hozzám. Szokásosan megkértem, hogy pakoljon mindent a tálcájába. A nő feltette a nagyobbik bőröndjét, majd levette a kis válltáskáját, és újra lehajolt valamit csinálni. Én nem lepődtem meg a dolgon, gondoltam, hogy a cipőjét fogja levenni, hiszen már ennyire jártas a folyamatban. Viszont a történet nem így ért véget. A hölgy ugyanis egy élő kakast helyezett a tálcába, majd pedig egy elégedett mosollyal az arcán nézett rám. A rövid beszélgetésből kiderült, hogy „Ő itt Tibor”, akit Hamburgba visz egy ételfesztiválra, ahol egy magyar húslevest készítenek majd el. Volt olyan férfi, akinek a kézipoggyász fogalma kicsit mást jelentett, és úgy gondolta, hogy bepróbálkozik négy darab autógumival. Természetesen nem engedhettük fel a fedélzetre. Voltak fiatal srácok, akiknek a poggyászuk virágfölddel volt megtöltve, és néhol egy pár kaktuszt bújtattak el. Így félállásban már kertész is lettem, hiszen mindegyiket külön ki kellett vetetnünk. Volt aki beöltözve jött a reptérre: biztos eltévesztette az utat  farsangra menet… És volt olyan vicces kedvű utas is, akinek a beszállókártyája A2-es méretű papírra volt kinyomtatva, hogy mindenki láthassa azt.
A majdnem két évnyi munkám során nagyon sok emberrel találkoztam, különböző élethelyzeteket ismerve meg. Nem mindegyik volt ennyire vicces, mint a fent említett történetek némelyike, de azok a szituációk is csak megerősítenek abban, hogy mi is segítünk az utazás jobbá tételéhez.

Lepsik Norbert