Az Assassin’s creed, egy videójáték franchise, ami baromi nagyot ment – mi sem bizonyítja ezt jobban, mint hogy decemberben jött ki a mozifilm, de számtalan kisfilm, képregény és novella is készült a játékról.

Az alapkoncepció két szervezet szembenállására épül, a templomosok és az asszasszinok harcára. A jelenben kezdünk, ahol a főszereplő karakternek elmondják, hogy egy ereklyét kell megtalálni, és erre csak ő alkalmas, mivel azoknak a leszármazottja, akiknek közük volt a tárgyhoz. Egy gép segítségével újraéli és szinkronizálja a felmenői emlékeit, így jutván közelebb az ereklyéhez. Mindezt egy akrobatikus képességekkel rendelkező tömeggyilkosként teszi, aki néha Lara Croft-ként sírkamrákat fedez fel – bár az utóbbit egyre jobban kihagyták a széria során.

Bárki jogosan kérdezheti, hogy mégis hogy sikerült egy ilyen egyszerű alapra 17 játékot felhúzni? Véleményem szerint, a vége felé egyre nehezebben. Minél több játék jött, ki annál kevesebb hangsúlyt fektettek a jelenre (így elsikkad a szál, ami összefogja a játékokat) és az újításokra. Több történetben is észrevehetőek nagy ötletek – Isztambulban a bombakészítés, Párizsban a nyomozás, Rómában a területfoglalás, Amerikában a vadászat vagy maga a hajózás. Ezek közül megtartottak párat, de nem fejlesztették tovább a kísérletnek szánt ötleteket, hanem meghagyták eredeti formájukban, és így váltak unalmassá, mert mindig ugyanazok a feladatok. Ugyanez igaz a mellékküldetésekre – öld meg a célpontot, lopd el a papírcetlit, rabold ki a konvojt.

maxresdefault (1)

Legutóbb a Syndicate-tel játszottam, ami végre nyújtott egy kis vigaszt – igaz nem minden tekintetben. Hihetetlen módon idegesített a Unity-ben, hogy a főhős irányíthatalan és rengetegszer bugos, azaz nem képes bemászni egy ablakon, de egy kisasztalon hosszú perceken át üldögél, ha nem éppen derékig süllyed egy tetőben.

Végre már nem kellett amiatt sírnom, hogy hiányzik a lovam, mert a lovaskocsikkal (amik amúgy irányíthatatlanok üldözés közben) picit kárpótoltak. Plusz, amin teljesen meglepődtem, hogy most jobb volt a történet, mint eddig. Továbbra is nagyon tetszenek az első világháborús kikacsintások, a Unity-hez képest itt történt egy kis fejlődés is, mivel nem két háztömbnyit lehet rohangálni a harmadik korban, hanem egy egész kerületnyit.

Összességében az egész szériát ajánlom a gyönyörű látványvilága, az elgondolkodtató fejtörők és az utánozhatatlan atmoszférája miatt, de akinek kedves a szórakozása, csak Ezio Auditora da Firenze-vel karöltve játsszon!