Egy olyan magyar könyv kerül terítékre a heti Kritika rovatban, ami semmiképpen sem mindennapi, hiszen most mutatták be a mozikban az angol-magyar-német-svéd drámát. A történetről mindenképpen azelőtt szerettem volna kritikát/ajánlót írni, még mielőtt megnézem a filmet, hiszen utána már az nagyban befolyásolja, hogy hogyan élem meg a sztorit.

A fehér király Dragomán György második regénye, amit a Magvető kiadó jóvoltából adtak ki még 2005-ben. Az író Marosvásárhelyen született 1973-ban, majd a nyolcvanas években Magyarországra költözött és azóta itt is él.

Eddig végig regényként emlegettem a könyvet, valamiért mégsem érzem ezt teljesen helytállónak, mivel ez inkább a novelláskötet és regény fúziója, mint sem, hogy határozottan be lehessen sorolni. A könyvben Dzsátán, a tizenegy éves kisfiún keresztül éljük át a 11 kis fejezetet/novellát/életképet. Dzsátá segítségével tanuljuk meg vagy éppen emlékezünk arra vissza, hogy igenis van olyan, hogy nincs jó, hogy a gyerekek gonoszak és erőszakosak, hogy aki benyal a rendszernek az is csak annyit ér el, hogy elnyújtják a szenvedéseit és nem az elején hal meg. Mert, hogy a történet egy disztópikus agrárdiktatúrában bontakozik ki – Dzsátá apját elhurcolták, anyja próbál túlélni, nagyapja pedig, akit „titkár elvtárs”-nak kell szólítani kvázi kitagadta őket.

Félelmetesen őszinte és tárgyilagos az elbeszélő mód, múlt időben íródott a szöveg és ez azt a benyomást kelti, mintha a felnőtt főszereplő emlékezne vissza, de annyira kézzelfoghatóan festi le az egyes emlékképeket, hogy mégsem történhetett régen és ez is nagyban hozzájárul ahhoz, hagy reálisnak érezzük a regényt.

Az elbeszélt történetek már önmagukban is megrázóak és nyomasztóak, nemhogy együtt… Olyan képet rajzol a világról, amiben igazából senki nem szeretne élni, de mégis mindenki fejet hajt a hatalom előtt, mert mindig lehet rosszabb.

A könyvnek csak egy hibája van – túlságosan valódi.